Rezdülések

Holland konyha?

Utólag nem csodálkozom, hogy kedves ismerősöm,- aki több évig kint élt Hollandiában- nem tudott érdemben mesélni a németalföldi konyháról. Három hónapos kintlétem alatt magam is megdöbbenve tapasztaltam, hogy amilyen sokszínű és izgalmas a holland városok többsége (s, itt tekintsünk el a szélmalmoktól, tulipánoktól) - annyira szegényes a kínálat, ha az emberfia az egyetem aulájában vagy egy belvárosi étkezdében szeretné csillapítani korgó gyomrának mérges moraját. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a derék hollandok bizony saját „Mc’Donald’s láncolatot hozhatnának létre az igencsak szénhidrátdús és egészségtelen nemzeti eledeleikből. 

De csak szép sorjában. Első találkozásom a „dáccs” kajakínálattal, az első napok egyikén történt, amikor is városi felfedezőkörútunk után, lelkes társammal együtt, igencsak megéheztünk Ede cityben. „Jó lesz, mert farkas éhesek vagyunk alapon” ráböktünk az első helyre, ami utunkba esett a központban. A parányi beltérben egy hatalmas ezüst automata adagolta a „kipburgert, frikandelt, bitterballent” s még sok mást, mi szemszájnak ingere. Valóban, első ránézésre szemet gyönyörködtető ez a különböző formájú, melegen gőzölgő, bundázott hússzerű készítmény ám ismerjük a mondást, nem minden arany…Egyrészt elmarad a „tömör gyönyör”, tehát még egy magamfajta madárgyomrú teremtés is könnyűszerrel bendőbe küldi a németalföldi konyha ezen remekeit. Másrészt ne lepődjön meg senki, ha két harapás közt beazonosíthatatlan, rostszerű ám, de az élelmi rostokhoz vajmi kevés rokoni szállal kapcsolódó alkotóelemekbe akad, mint a „kroket” esetében. A helyzetet súlyosbítja, hogy a laktató töltelék helyett csak takonyra hajazó, kocsonyás zselatinnal találkozik a gyanútlan fogyasztó, s a legjobb rész marad az olajban kisütött bunda, ami ízletes ugyan, de tudjuk, távol áll az egészségestől. 

Haladjunk tovább a kínálatban!

Bitterballen: az előbbiekhez hasonlatos, valamivel több szakítószilárdsággal rendelkező, golyó formájú húst nem sokat látott „labda”. Laktatósági faktor: elégséges. Inkább uzsonnának való, mintsem ebéd mellé feltétnek.

Frikandel: az abszolút kedvenc! Esetében eltekintettem egészségtelen voltától a különleges ízvilág miatt. Nem véletlenül aggata rám egyik kedves társam a "frikandel-nagykövet" titulust, hiszen embertelen mennyiségben pusztítottam. Valami csoda folytán egy hónap alatt sem sikerült ráunnom, s megúsztam a "frikandel-mérgezésben" elhalálozott státuszt. Őszintébb pillanatomban talán bevallom, hogy közrejátszott a mértéktelen fogyasztásban közrejátszott a gyorsasági faktor is: irány a sercegő olaj, s 5 percen belül kész is az aranybarnára sült ízletes holland specialitás. És hogyan „adjam át a frikandel életérzést?” Kinézetre a virslire hajazó, de annál sokkal laktatóbb. Ízvilága kicsit a délszláv specialitásra, a csevapra emlékeztet, ám hordoz valamit a magyaros virslikolbász aromájából is. Igazán „junik.” 

Patat, alias sültkrumpli: már eleve vicces, hogy ezt az „amcsi” találmányt megpróbálják sajátjukként eladni. Vagy inkább a belgáktól koppintani? Egy biztos: normál sültkrumpli íz, valamivel nagyobb hasábokra vágva, mint a Mekiben megszokhattuk, papírsárkány-formájú csomagolással. Ami különleges, az a szószbeli kínálat. Bár meg kell hagyni; a cheedar-sajtos szósz úgy fest a krumpligúla tetején, mint egy citromsárga Legó-kocka megmikrózva…

Evezzünk édesebb vizekre, hiszen a hollandok kiaknázzák a cukor kínálta lehetőségeket is... 

Reggelire például elképzelhetetlen, hogy ne „hagelslag” kerüljön az asztalra. Izé, a kenyérre. Bezony! Az „egérkaki” kinézetű, többnyire fekete-fehér színkombinációban létező készítmény nem más,mint a helyi Nutella. Ízét tekintve viszont kevésbé krémes, inkább mondanám „márcosnak.” Díszítőelemként azonban tökéletes: gyakorta szórom meg vele a kávém tetejére kerülő habrózsát. 

Poffertjes: „Sületlen palacsinta, pogácsa alakúra szaggatva.” A képzeletbeli holland-magyar gasztroszótárba biztosan így aposztrofálnám ezt az igencsak szokatlan ízvilágú holland édességet. Gyakorlatilag nyers tésztaízt képzeljünk el,- ezt igyekeznek kompenzálni egy darabka vajjal és némi porcukorral a tetején. Bizonyára averzióim vannak, ám személy szerint, maradnék a nagyi pudingos és főként átsütött verziójánál… 

Drop: Valószínűleg a „dáccsok” is érzékelhetik, hogy némileg megosztja az „intörnesönel” közönséget ez a nem mindennapi cukorka?(?). Nem is tudom minek nevezzem: leginkább kőszén, vagy bauxitkreálmány, ami először eszembe jut, esetleg a dízel üzemanyag virágföldkeverékkel… Nem,-kedves lelkes gasztroturista,- nem túlzok egy cseppet sem: elég árulkodóak voltak azok az arckifejezések, amelyeket meg is örökítettek holland kollégáink, amint az udvarias mosolygás után, mindenki eltorzult arccal rohant a mosdóba, hogy megtépázott ízlelőbimbóit némileg regenerálja…

Stroopwafel: No, tudnak azért ezek a németalföldiek! Édesség kategóriában egyöntetűen megszavaztuk ezt a karamelles ostyát abszolút befutónak. Extra fifika: gőzölgő kávé, vagy tea fölé helyezve, pár percen belül megolvad a karamelles töltelék, így a foghiánnyal küzdő kollégák is könnyen fogyaszthatják. Vigyázat: nem túl diétás darab, úgyhogy módjával! Szállásadóink elbeszélése alapján, akadtak, akik hozzám hasonlóan fütyültek erre, s nem csak a nadrágszíjukat kellett eggyel nagyobbra venni, de a bőröndjük  méretét is… Egy tavalyi erasmusos, 20(!) csomaggal tárazott be magának, hogy legyen mit majszolnia otthon is. Ugye meggyőztelek, kedves leendő sztropvaffel-fan?) 

Gasztrotúránk végéhez közeledve nincs más hátra, mint egy gyors konklúzió, s egy ráadás „nagyon holland” íz bemutatása, ez pedig nem más, mint "a sajt".

Nos, mondhatunk bármit a holland konyháról, s kijelenthetjük, hogy a magyar torony magasan veri, de egy biztos: sajtban ők a nyerők! Több ízben is elaléltam, amikor beléptem a „sajtszentélyek” egyikébe Zaanse-Schanban, vagy Amsterdam központjában. Temérdek dizájn, érlelés, ízvilág, de az eredmény mindig ugyan az: kiváló minőség, bámulatosan gazdag aromával. S, az  áraknál is nagyobb gond, hogy melyiket válassza a sajtőrült turista: trüffeles, pesztós, spárgás, csilis, füstölt? A választék végeláthatatlan, s az emberfia ízlelőbimbói egy idő után felmondják a szolgálatot: tehetetlen toporgás, a differenciálás nem létezik többé, hiszen minden esetben két, egymással össze sem vethetően különleges sajtról van szó. 

Az előbbiek alapján javallanám tehát, hogy a 48. tipikus kulcstartó szuvenír helyett legjobb, ha az ember a sajtokra gyúr, s a ruhákra szánt fejedelmi összeg mellett elkülönít egy széfnyi eurót ezekre a nem mindennapi tejtermékszármazékokra. 

Jó hír, hogy kedvünkre válogathatunk, s ehhez nagyszerű támpontként szolgálnak a kihelyezett „teszter példányok. A kóstolóval cseppet sem fukarkodik a tehenészlány stílusban sürgölődő kiszolgáló-személyzet: annyiszor szemez(get)hetünk a különféle darabok közt, ahányszor nem szégyelljük. No igen,élelmességből jelesre vizsgázott a magyar szekció, ahogyan a magyar konyhából is. A sajtár mellett, viszont a holland facipő mutat legjobban. 

Hogy mi volt az első gondolatom, amikor a fáradtságtól elcsigázva, - minden idegszálammal ugrásra készen a percenként rám záporozó impulzusnyalábra- végre ledobtam a 25 kilós bőröndömet leendő lakhelyem előtt? 

Az, hogy ez valami tévedés lehet. Hogy valahol a Balkánon járok, de legalábbis Kelet-Európában. Szocreál stílusú kartondoboz alakú épület, ernyedt rozsda-salak színben, nagy fehér keretes ablakokkal. „Welcome to the Kazerneland.” Hirtelen valami metsző, berregő zaj ütötte meg a kelleténél egyébként is érzékenyebb fülemet, s rögtön a zajforrás irányába pillantottam. A „kaszárnya” mellett közvetlenül megszólalt a hűtőház hatalmas turbinája, s a robaj egyre fokozódott. Az épület előtti ócska, düledező padról két lány pattant fel,- vidám csevegésüket megakasztotta a zörej. Belépve az épületbe megdöbbenésem csak fokozódott. A hatalmas, sötét és dohos folyosó közepén, egy kék-fehérre mázolt pad árválkodott a sápadt-sárgás fényű csonkagúla formájú lámpák alatt. 

A mellékhelyiség még sötétebb képet festett leendő lakhelyemről. Sárgás, régi csempék, kékre mázolt fallal, a gyér kinti fény épphogy beszűrődött a résen keresztül. Dolgom végeztével automatikusan a csaptelep irányába nyúltam, ám a feltétlen reflexet, s feszítőizmaim mozgását nem koronázta siker. Kezet szeretnél mosni? Nos, kedves leendő kaszárnyalakó, van számodra egy örömhírem: Zarándokolj át kérlek az épület legtávolabbi csücskébe, s igyekezz minél kevésbé összetapogatni az oda vezető utad során kezed ügyébe akadó két(!) kilincset. Így ni. Apró kis bosszúság, nemde? Nos, szemöldököd joggal csúszhat kétkedve a fejtetődre kedves olvasóm, hiszen a komfortzóna hiányán túl, bizony higiéniai szempontból sem kielégítő a helyzet, hadd ne részletezzem…  

Utam a legközelebbi vizesblokkig, a konyhán keresztül vezet. Régi, Szot-üdülő belsőre emlékeztető dekoráció; b-kategóriás, éttermektől lomtalanításkor átvett kartonpapír-képek csüngtek a falakon: giccses kávébabok, kanárisárga krumplistészta, és méregvörös paprikák.  A hatalmas, plafontól földig terpeszkedő tolóajtós szekrényeken kék-fehér műanyagkosarak sorakoztak, várva, hogy elnyeljék leendő lakóik szárazkaja-készleteit. Karnyújtásnyira rögtönzött „éléskamránktól” két csotrogány masina berregett nehézkesen, hogy kísérletet tegyenek a ruhák mosással egybekötött szétcincálására. 

A konyha felszereltsége nagyjából jónak mondható, mikró, melegszendvics sütő és egy használaton kívüli ósdi mini sütő várta, hogy a három hónap alatt még jobban lestrapálják. Az úszómedence nagyságú mosogatóban ekkor még relatíve emberi állapotok uralkodtak, ám később rejtélyes módon anonymustól származó ételmaradékok tömítették el, s zsírtól fényes, maszatos, elmosogatatlanul heverő edények merültek az áporodott víz alá… 

Végre elérkeztem a legközelebbi vizesblokkhoz. A berregő szellőzőmasina-hangjára már fel sem kaptam a fejem, a kinti zúgó épület után. A sárgás lámpafényt szintén kezdtem elkönyvelni természetesnek, a zuhanykabin azonban még tartogatott meglepetéseket. Szuper, ott csüng egy függöny, fél siker- derültem fel. (No nem mintha szükség lett volna rá, hiszen a méregsárga színű műanyagajtó automatikusan becsapódott tapasztalatlan látogatója mögött). A hőfokkal viszont legalább fél óráig kellett kísérleteznem, mire belőttem a fagyási és égési sérülések közti bőrkímélő üzemmódot. S ezzel nem is lett volna gond, ha a fejemre nem 3db 0,5x0,5mm átmérőben jön az éltető hákettőó, s nem kell tálkát formálnom a tenyeremből, ha esetleg szeretnék mindenhol megmosakodni…

Ééés, igen, eljutottam bunkerünk legelviselhetőbbnek mondható részébe, a társalgóba. Szinte feltűnően elütött a kaszárnya többi részétől megtépázott ám valamennyire komfortosnak nevezhető bőrkanapéival. S, az ablaknál helyet foglaló, párnázott, magasított-kerevet egész szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a közeli erdőre. 

Gyors léptekkel visszasiettem a szobámba. Ezek után, már fel sem tűnt a vasszekrény és vaságy sterilen rideg kombinációja. Ernyedten heveredtem le a kemény matracra, s a plafonon terpeszkedő neonlámpa csöveivel kezdtem szemezni. Megpróbáltam álomba szenderülni. Ám ekkor egyszerre berregett fel a kétféle zajforrás: az egyik a fejem mellől, a wc-ből, a másik a szoba másik végén az újfent megszólaló hűtőház turbinájától eredt. Egy bosszús félmosollyal nyugtáztam, hogy aligha lesz szükségem altatóra vagy ébresztőórára, hiszen szállásadóink még erről is gondoskodtak.

„Hát nem jó lesz egy valaha katonai bunkerként funkcionált szükségszállás, havi 325 euróért a hülye kelet-európainak meg ázsiaiaknak?…”

Hollandia? Red Light District, fű és korlátlan szabadság. Tízből kilenc ember bizonyára ezt a három tényezőt említené, ha megkérdeznék, mi jut eszébe még Hollandiáról a tulipánok és szélmalmok mellett. Amsterdamot bejárva azt kell mondjam, mindig van valami alapja a sztereotípiáknak, ám marad még mit kipipálni a bakancslistán, a féktelen szabadságon túl is. 

Apropó, ha a szabadságnál tartunk, az átlag holland biztos, hogy ezzel a fogalommal fogja társítani a biciklizést is.

Emlékszem mennyire megdöbbentem, amikor Amszterdamban járva a bájos kanálisok közt keringve bámultam ki az ablakon a városnéző hajóból, s mindenfelé színes, csilingelő, zakatoló járgányokat láttam. Biciklik! Egy, kettő, tíz, húsz, kétszáz… Fürtökben lógtak mindenhol, s még a hidak alatti boltíves részek is rogyásig voltak a leparkolt bringákkal. 

„Ó, bizonyára a sok csatorna miatt pattan mindenki két kerékre”- gondoltam naivan. Ám csakhamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem helytakarékosságról van szó, s a bicikliipar nem csak a „holland Velencében” virágzik, hanem országszerte. Ez igazi passzió és életstílus kérem, nem puszta divat!  Sőt, a holland identitás része: aki kicsit is németalföldinek érzi magát, az bizony kerékpárral jár-kel, amikor csak tud. Nem véletlen találunk annyi humoros képet a világhálón erről a jó holland szokásról, hiszen az anekdota szerint, még saját külügyminiszterük is biciklivel érkezik az Obamával való csúcsra.

Egy biztos: hamar realizáltam, hogy itt a bicikli olyan fogyóeszköz, mint kis hazánkban a piros paprika. A legapróbb városban is óramű pontossággal megtervezett és kiépített biciklihálózattal találkozunk, jelekkel felfestve ép állapotban. Madártávlatból, akár egy sűrűn behálózott érrendszer úgy fest a sok kanyargó téglaszínű ösvény. Mi sem egyszerűbb, mint bicajjal átruccanni egyik városból a másikba. Nem akadály. 

És bizony a holland nép él is a lehetőséggel, hiszen az óvodástól kezdve a nyugdíjasig mindenki két kerékre pattan. Meg is látszik rajtuk! Nálunk egy épp nyugdíj előtt álló 60-70-es éveit taposó honfi, gyakorta mankóval botorkál, s nemhogy biciklire, de még buszra sem mer szállni, nehogy megerőltesse fájós-reumás végtagjait. A hollandok ezzel szemben büszkén mondhatják: „öreg ember nem vén ember”, s ez maradéktalanul igaz is. Az ember gyakorta nem tudja megállapítani a szembe jövő biciklis életkorát. Hiába őszül a halánték, a test ruganyos, sörhasnak nyoma sincs, s - ha úgy adódik-, úgy szökken a nyugdíjas is, akár a szarvas.

Elhízás? Nagy ritkán látni egy-egy túlsúlyosabb egyént, de abszolút nem jellemző. Pedig az étkezési szokások igencsak különböznek a magyartól. Este kerül csak meleg étel az asztalra, ám mi se látszik ebből: lemozogják a plusz kilókat. Kis hazánkban viszont igencsak súlyos probléma az elhízás, különösen a fiatalok körében. A heti négy tornaóra némileg javít a helyzeten, ám mennyivel jobb lenne, ha a mozgás a mindennapok evidens részévé válna?

Tegyük kezünket a szívünkre: hányszor választjuk séta vagy biciklizés helyett a tömegközlekedést? Vagy gyaloglás helyett a liftet? Hány és hány rohanó, stressztől ráncos arcú, kialvatlan és mozgásszegény életet élő üzletembert látunk reggel a dugóban a hatalmas szolgálati kocsiban ülve tespedni? Hányszor nem megyünk tankolni a magas benzinárak miatt? Helyette biciklire pattanunk?

Természetesen szükséges a megfelelő infrastrukturális kiépítettség, s a megszervezett úthálózat. Nem kevés pénz és ráfordítás kell ahhoz, hogy nálunk is hasonló szisztéma valósuljon meg. Mindehhez idő és tőke kell, de tegyük hozzá, hogy a jelenlegi –bár szegényes, de létező- biciklihálózatot sem használjuk ki kellően. A Rákóczi út, az Andrássy út és a Nagykörút kerékpársávjai, igencsak kongnak az ürességtől. Egyedül a „magyar tenger” körüli bicikliút képez némi kivételt, ám ezt is kampányszerűen, az egyszeri élmény kedvéért használjuk, mint a mindennapi élet szerves részeként. 

S az egészséges életmód mellett, a tudatos közlekedés gondolata is felsejlhetne bennünk. „Légy takarékos, óvd a Földet!” – mindenhol a környezettudatos viselkedésre buzdítanak, ám mintha elsétálnánk mellette szó nélkül. Ha csak minden másnap a két kereket választanánk a kényelmes(?) BKV helyett, már kevesebb benzint pöfögtetnénk el. Nem beszélve arról, hogy egy bicikli fenntartási költsége minimális egy havi Budapest bérlet árához képest.

Jótékony hatás minden szempontból? Igen! Környezetbarát, egészséges és örömteli! Nem beszélve arról, hogy a mozgásnak köztudottan stresszoldó hatása van, márpedig a mai őrült mókuskerék-világban mindenkinek jól esik jótékony módon levezetni a felgyülemlett feszültséget és fölös energiát.

Az idén áprilistól, fővárosunkban elindított „Mol-Bubi” bicikli-projekt pontosan az eddig leírtakat célozza, s a mozgásszegény életmód ellen szeretne tenni. Más kérdés, hogy mennyire lesz sikeres a beruházás a viszonylag drága kölcsönzési árak miatt, mindenesetre a kezdeményezés már magában nagy előrelépésnek számít. Remélhetőleg az ötlet hatására sikerül ösztönözni az embereket a rendszeres mozgásra és sikerül meggyőzni őket, hogy –ha télen nem is, de- legalább a tavasz beköszöntével váltsanak két kerékre.

Bár holland kollégáink már erre az eshetőségre is felkészültek: épp a fűthető bicikli utak kifejlesztésén fáradoznak. Kíváncsian várom a végeredményt, s azt is, hogy egyszer ez a fejlesztés is elérkezzen kis hazánkba.