Hogy mi volt az első gondolatom, amikor a fáradtságtól elcsigázva, - minden idegszálammal ugrásra készen a percenként rám záporozó impulzusnyalábra- végre ledobtam a 25 kilós bőröndömet leendő lakhelyem előtt?
Az, hogy ez valami tévedés lehet. Hogy valahol a Balkánon járok, de legalábbis Kelet-Európában. Szocreál stílusú kartondoboz alakú épület, ernyedt rozsda-salak színben, nagy fehér keretes ablakokkal. „Welcome to the Kazerneland.” Hirtelen valami metsző, berregő zaj ütötte meg a kelleténél egyébként is érzékenyebb fülemet, s rögtön a zajforrás irányába pillantottam. A „kaszárnya” mellett közvetlenül megszólalt a hűtőház hatalmas turbinája, s a robaj egyre fokozódott. Az épület előtti ócska, düledező padról két lány pattant fel,- vidám csevegésüket megakasztotta a zörej. Belépve az épületbe megdöbbenésem csak fokozódott. A hatalmas, sötét és dohos folyosó közepén, egy kék-fehérre mázolt pad árválkodott a sápadt-sárgás fényű csonkagúla formájú lámpák alatt.
A mellékhelyiség még sötétebb képet festett leendő lakhelyemről. Sárgás, régi csempék, kékre mázolt fallal, a gyér kinti fény épphogy beszűrődött a résen keresztül. Dolgom végeztével automatikusan a csaptelep irányába nyúltam, ám a feltétlen reflexet, s feszítőizmaim mozgását nem koronázta siker. Kezet szeretnél mosni? Nos, kedves leendő kaszárnyalakó, van számodra egy örömhírem: Zarándokolj át kérlek az épület legtávolabbi csücskébe, s igyekezz minél kevésbé összetapogatni az oda vezető utad során kezed ügyébe akadó két(!) kilincset. Így ni. Apró kis bosszúság, nemde? Nos, szemöldököd joggal csúszhat kétkedve a fejtetődre kedves olvasóm, hiszen a komfortzóna hiányán túl, bizony higiéniai szempontból sem kielégítő a helyzet, hadd ne részletezzem…
Utam a legközelebbi vizesblokkig, a konyhán keresztül vezet. Régi, Szot-üdülő belsőre emlékeztető dekoráció; b-kategóriás, éttermektől lomtalanításkor átvett kartonpapír-képek csüngtek a falakon: giccses kávébabok, kanárisárga krumplistészta, és méregvörös paprikák. A hatalmas, plafontól földig terpeszkedő tolóajtós szekrényeken kék-fehér műanyagkosarak sorakoztak, várva, hogy elnyeljék leendő lakóik szárazkaja-készleteit. Karnyújtásnyira rögtönzött „éléskamránktól” két csotrogány masina berregett nehézkesen, hogy kísérletet tegyenek a ruhák mosással egybekötött szétcincálására.
A konyha felszereltsége nagyjából jónak mondható, mikró, melegszendvics sütő és egy használaton kívüli ósdi mini sütő várta, hogy a három hónap alatt még jobban lestrapálják. Az úszómedence nagyságú mosogatóban ekkor még relatíve emberi állapotok uralkodtak, ám később rejtélyes módon anonymustól származó ételmaradékok tömítették el, s zsírtól fényes, maszatos, elmosogatatlanul heverő edények merültek az áporodott víz alá… 
Végre elérkeztem a legközelebbi vizesblokkhoz. A berregő szellőzőmasina-hangjára már fel sem kaptam a fejem, a kinti zúgó épület után. A sárgás lámpafényt szintén kezdtem elkönyvelni természetesnek, a zuhanykabin azonban még tartogatott meglepetéseket. Szuper, ott csüng egy függöny, fél siker- derültem fel. (No nem mintha szükség lett volna rá, hiszen a méregsárga színű műanyagajtó automatikusan becsapódott tapasztalatlan látogatója mögött). A hőfokkal viszont legalább fél óráig kellett kísérleteznem, mire belőttem a fagyási és égési sérülések közti bőrkímélő üzemmódot. S ezzel nem is lett volna gond, ha a fejemre nem 3db 0,5x0,5mm átmérőben jön az éltető hákettőó, s nem kell tálkát formálnom a tenyeremből, ha esetleg szeretnék mindenhol megmosakodni…
Ééés, igen, eljutottam bunkerünk legelviselhetőbbnek mondható részébe, a társalgóba. Szinte feltűnően elütött a kaszárnya többi részétől megtépázott ám valamennyire komfortosnak nevezhető bőrkanapéival. S, az ablaknál helyet foglaló, párnázott, magasított-kerevet egész szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a közeli erdőre.
Gyors léptekkel visszasiettem a szobámba. Ezek után, már fel sem tűnt a vasszekrény és vaságy sterilen rideg kombinációja. Ernyedten heveredtem le a kemény matracra, s a plafonon terpeszkedő neonlámpa csöveivel kezdtem szemezni. Megpróbáltam álomba szenderülni. Ám ekkor egyszerre berregett fel a kétféle zajforrás: az egyik a fejem mellől, a wc-ből, a másik a szoba másik végén az újfent megszólaló hűtőház turbinájától eredt. Egy bosszús félmosollyal nyugtáztam, hogy aligha lesz szükségem altatóra vagy ébresztőórára, hiszen szállásadóink még erről is gondoskodtak.
„Hát nem jó lesz egy valaha katonai bunkerként funkcionált szükségszállás, havi 325 euróért a hülye kelet-európainak meg ázsiaiaknak?…”
