Holland konyha?
Utólag nem csodálkozom, hogy kedves ismerősöm,- aki több évig kint élt Hollandiában- nem tudott érdemben mesélni a németalföldi konyháról. Három hónapos kintlétem alatt magam is megdöbbenve tapasztaltam, hogy amilyen sokszínű és izgalmas a holland városok többsége (s, itt tekintsünk el a szélmalmoktól, tulipánoktól) - annyira szegényes a kínálat, ha az emberfia az egyetem aulájában vagy egy belvárosi étkezdében szeretné csillapítani korgó gyomrának mérges moraját. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a derék hollandok bizony saját „Mc’Donald’s láncolatot hozhatnának létre az igencsak szénhidrátdús és egészségtelen nemzeti eledeleikből.
De csak szép sorjában. Első találkozásom a „dáccs” kajakínálattal, az első napok egyikén történt, amikor is városi felfedezőkörútunk után, lelkes társammal együtt, igencsak megéheztünk Ede cityben. „Jó lesz, mert farkas éhesek vagyunk alapon” ráböktünk az első helyre, ami utunkba esett a központban. A parányi beltérben egy hatalmas ezüst automata adagolta a „kipburgert, frikandelt, bitterballent” s még sok mást, mi szemszájnak ingere. Valóban, első ránézésre szemet gyönyörködtető ez a különböző formájú, melegen gőzölgő, bundázott hússzerű készítmény ám ismerjük a mondást, nem minden arany…Egyrészt elmarad a „tömör gyönyör”, tehát még egy magamfajta madárgyomrú teremtés is könnyűszerrel bendőbe küldi a németalföldi konyha ezen remekeit. Másrészt ne lepődjön meg senki, ha két harapás közt beazonosíthatatlan, rostszerű ám, de az élelmi rostokhoz vajmi kevés rokoni szállal kapcsolódó alkotóelemekbe akad, mint a „kroket” esetében. A helyzetet súlyosbítja, hogy a laktató töltelék helyett csak takonyra hajazó, kocsonyás zselatinnal találkozik a gyanútlan fogyasztó, s a legjobb rész marad az olajban kisütött bunda, ami ízletes ugyan, de tudjuk, távol áll az egészségestől.
Haladjunk tovább a kínálatban!
Bitterballen: az előbbiekhez hasonlatos, valamivel több szakítószilárdsággal rendelkező, golyó formájú húst nem sokat látott „labda”. Laktatósági faktor: elégséges. Inkább uzsonnának való, mintsem ebéd mellé feltétnek.
Frikandel: az abszolút kedvenc! Esetében eltekintettem egészségtelen voltától a különleges ízvilág miatt. Nem véletlenül aggata rám egyik kedves társam a "frikandel-nagykövet" titulust, hiszen embertelen mennyiségben pusztítottam. Valami csoda folytán egy hónap alatt sem sikerült ráunnom, s megúsztam a "frikandel-mérgezésben" elhalálozott státuszt. Őszintébb pillanatomban talán bevallom, hogy közrejátszott a mértéktelen fogyasztásban közrejátszott a gyorsasági faktor is: irány a sercegő olaj, s 5 percen belül kész is az aranybarnára sült ízletes holland specialitás. És hogyan „adjam át a frikandel életérzést?” Kinézetre a virslire hajazó, de annál sokkal laktatóbb. Ízvilága kicsit a délszláv specialitásra, a csevapra emlékeztet, ám hordoz valamit a magyaros virslikolbász aromájából is. Igazán „junik.”
Patat, alias sültkrumpli: már eleve vicces, hogy ezt az „amcsi” találmányt megpróbálják sajátjukként eladni. Vagy inkább a belgáktól koppintani? Egy biztos: normál sültkrumpli íz, valamivel nagyobb hasábokra vágva, mint a Mekiben megszokhattuk, papírsárkány-formájú csomagolással. Ami különleges, az a szószbeli kínálat. Bár meg kell hagyni; a cheedar-sajtos szósz úgy fest a krumpligúla tetején, mint egy citromsárga Legó-kocka megmikrózva…
Evezzünk édesebb vizekre, hiszen a hollandok kiaknázzák a cukor kínálta lehetőségeket is...
Reggelire például elképzelhetetlen, hogy ne „hagelslag” kerüljön az asztalra. Izé, a kenyérre. Bezony! Az „egérkaki” kinézetű, többnyire fekete-fehér színkombinációban létező készítmény nem más,mint a helyi Nutella. Ízét tekintve viszont kevésbé krémes, inkább mondanám „márcosnak.” Díszítőelemként azonban tökéletes: gyakorta szórom meg vele a kávém tetejére kerülő habrózsát.
Poffertjes: „Sületlen palacsinta, pogácsa alakúra szaggatva.” A képzeletbeli holland-magyar gasztroszótárba biztosan így aposztrofálnám ezt az igencsak szokatlan ízvilágú holland édességet. Gyakorlatilag nyers tésztaízt képzeljünk el,- ezt igyekeznek kompenzálni egy darabka vajjal és némi porcukorral a tetején. Bizonyára averzióim vannak, ám személy szerint, maradnék a nagyi pudingos és főként átsütött verziójánál…
Drop: Valószínűleg a „dáccsok” is érzékelhetik, hogy némileg megosztja az „intörnesönel” közönséget ez a nem mindennapi cukorka?(?). Nem is tudom minek nevezzem: leginkább kőszén, vagy bauxitkreálmány, ami először eszembe jut, esetleg a dízel üzemanyag virágföldkeverékkel… Nem,-kedves lelkes gasztroturista,- nem túlzok egy cseppet sem: elég árulkodóak voltak azok az arckifejezések, amelyeket meg is örökítettek holland kollégáink, amint az udvarias mosolygás után, mindenki eltorzult arccal rohant a mosdóba, hogy megtépázott ízlelőbimbóit némileg regenerálja…
Stroopwafel: No, tudnak azért ezek a németalföldiek! Édesség kategóriában egyöntetűen megszavaztuk ezt a karamelles ostyát abszolút befutónak. Extra fifika: gőzölgő kávé, vagy tea fölé helyezve, pár percen belül megolvad a karamelles töltelék, így a foghiánnyal küzdő kollégák is könnyen fogyaszthatják. Vigyázat: nem túl diétás darab, úgyhogy módjával! Szállásadóink elbeszélése alapján, akadtak, akik hozzám hasonlóan fütyültek erre, s nem csak a nadrágszíjukat kellett eggyel nagyobbra venni, de a bőröndjük méretét is… Egy tavalyi erasmusos, 20(!) csomaggal tárazott be magának, hogy legyen mit majszolnia otthon is. Ugye meggyőztelek, kedves leendő sztropvaffel-fan?)
Gasztrotúránk végéhez közeledve nincs más hátra, mint egy gyors konklúzió, s egy ráadás „nagyon holland” íz bemutatása, ez pedig nem más, mint "a sajt".
Nos, mondhatunk bármit a holland konyháról, s kijelenthetjük, hogy a magyar torony magasan veri, de egy biztos: sajtban ők a nyerők! Több ízben is elaléltam, amikor beléptem a „sajtszentélyek” egyikébe Zaanse-Schanban, vagy Amsterdam központjában. Temérdek dizájn, érlelés, ízvilág, de az eredmény mindig ugyan az: kiváló minőség, bámulatosan gazdag aromával. S, az áraknál is nagyobb gond, hogy melyiket válassza a sajtőrült turista: trüffeles, pesztós, spárgás, csilis, füstölt? A választék végeláthatatlan, s az emberfia ízlelőbimbói egy idő után felmondják a szolgálatot: tehetetlen toporgás, a differenciálás nem létezik többé, hiszen minden esetben két, egymással össze sem vethetően különleges sajtról van szó.
Az előbbiek alapján javallanám tehát, hogy a 48. tipikus kulcstartó szuvenír helyett legjobb, ha az ember a sajtokra gyúr, s a ruhákra szánt fejedelmi összeg mellett elkülönít egy széfnyi eurót ezekre a nem mindennapi tejtermékszármazékokra.
Jó hír, hogy kedvünkre válogathatunk, s ehhez nagyszerű támpontként szolgálnak a kihelyezett „teszter példányok. A kóstolóval cseppet sem fukarkodik a tehenészlány stílusban sürgölődő kiszolgáló-személyzet: annyiszor szemez(get)hetünk a különféle darabok közt, ahányszor nem szégyelljük. No igen,élelmességből jelesre vizsgázott a magyar szekció, ahogyan a magyar konyhából is. A sajtár mellett, viszont a holland facipő mutat legjobban.